A bankok valamint befektetési intézmények tevékenységét az 1929-es válság után szétválasztották. Majd 1999-ben ezt a rendelkezést eltörölték, azóta ugyanazt a tevékenységet végezhetik. Most is sokkal jobban szét kell választani a két bankmodellt. Bár a politikusok ütni-verni fogják a bankárokat, akik visszavonulóban lesznek, mert nagy és még nagyobb lesz rajtuk a nyomás, a bankok súlya és szerepe alacsonyabb szinten fog stabilizálódni. Németországban is komoly nyomás alá helyeződtek a bankárok, a különadók révén a bankok. Tendencia lett. Ráadásul Merkel kancellár megnyilvánulásai irányadó súllyal bírnak.
A hatvanas-hetvenes évek amerikai 3-6-3 „szabálya”, azaz a bankárok 3%-on szednek betétet, 6%-on hiteleznek és 3 órakor elmennek golfozni, a bankárokat unalmas illetve nem túl érdekes emberekké tette. Akár megúszható lesz, akár nem egy igazi nagy válság, a bankrendszerek működése valószínűleg ezen irányba fog haladni. Talán jobban a helyére is kerül. A befektetés más kategória, nem kérdés, hogy a két bankmodell túlzottan összemosódott, és aláaknázta saját magát (pl. értékpapírosított jelzálog követelések adás-vétele, nagyban, valós tartalmától elszakítva).
De ehhez nem csak a bankok kellettek. Hazai vizekre evezve a kialakult banki jövedelmezőség, amely leginkább megint csak Magyarországon tudott kicsúcsosodni, újabb éllovasi státuszt biztosítva országunknak, nem pusztán erre a szegmensre jellemző hazai extrémitás. Nem csak a bankrendszer anomáliái a sajátságosak. Pontosan annyival mások ezek a relációk, mint sok minden más ebben az országban. Ilyen szempontból sem lehet pusztán a bankárok felé zúdítani az össztüzet. Most leginkább ők vannak a célkeresztben. A politikusok mindig ott vannak, holott csak a társadalom leképeződései a csúcson, nagyobb, más pályán játszva, mint az egyéb szereplők.
Egy-egy célcsoport ostorozása, kiemelt célponttá emelése viszont számtalan megközelítésre ad alkalmat.
Mi lehet igazán modellértékű, mi is a piac? Valószínűleg nem túl szerencsés más rendszerek, társadalmak példáit teljes egészében másolni. A sikeresnek gondolt országok is olyan távoliak, és nem is biztos, hogy érthetjük azok működését. Példának okáért Írország is a bezzeg ország volt két-három évvel ezelőtt. Az ajánlott modellt jelentette. Ma egészen másképp fest. Kína meg olyan messze van, és azokat a sikereket azért ne kívánjuk magunkénak össztársadalmi vagy általános életszínvonal szintjén.
Valószínűleg a piac a meghatározó, ha keresletről, kínálatról meg árról szól. Ha benne van az állam, a támogatás, meg a kötelező, máris borulnak az alapelvek. A piacnak önmagában kellene piacnak lenni, nem támogatva, meg „kötelezően”. Piaci alapúnak mondott termékeknél, szolgáltatásoknál ismerni kellene a valós árakat, tudatosan kellene választani, valós választási lehetőségeknek kellene lenni. Nálunk ezen a téren is érthetetlen anomáliák uralkodnak.
Az állam meg egyszerűen nem vonulhat ki sok területről, bár nem jól töltötte be a funkcióit, és ma már a mindenható piac sem akarja engedni. A népszerű banki témából indulva, milyen verseny volt az, ahol egy kisváros főterén is bankok tucatjai képviseltették magukat, mindegyik messze a nyugat-európai feletti jövedelmezőséggel, nagy egyetértésben zajló profitmaximalizálással. Természetesen nem hibájuk, hogy éltek a lehetőséggel. Pénzt keresni mindenki szeret, sokat még jobban. Miben különbözik a társadalom, gazdaság, politika bármely eleme a másiknál? Csak a lehetőségekben! Vagy például a magánszemély eladásra szánt autójának kilométeróra állás visszatekerése csak apró stikli, huncutság? Persze nálunk a saját berkeken túl kötelező mindent ostorozni, ordító igazságtalanságokat felfedezni.
Az állam túlzott, nem indokolt szerepvállalása torzítja a piaci működést sok helyütt, másutt meg nem vállal valós szerepet, pedig indokolt lenne. Nehéz is megtalálni a kényes egyensúlyt, valószínűleg nem is lehet.
Lásd pl. lakáskasszák: 2% éves kamat, állami támogatás adja a hozamot, tiszta pénz, olcsó forrás az értékesítőknek, piaci hozam a belépőknek, veszteség az államnak. Furcsa piaci képlet. Mint ahogy össznépi játéknak, a piac felismerésének számít a kötelező biztosítás hurcolása is évről-évre. Mindenki koncokért örömködhet, élvezheti a piaci versenyt, mindenféle háttér ismerete nélkül. Nevetséges. Közben messze a nyugat-európai percdíjak felett a mobiltelefon költségeink. Európai összehasonlításban a negyedik legmagasabb gáztarifákat fizetjük, (persze az állam támogat!), itt egyébként is átlag feletti, nagyon magas közüzemi költségeket kell fizetni. A mindig pontosan fizetett villanyszámla után talán már járhat néhány százalék kedvezmény, aki nem fizette hosszú ideig, ha mégis befizeti, felét elengedik. Aki „rendesen” adózott, fizetett, aki külföldre vitte a pénzét, a banklobbi szerint jó lenne, ha kedvezményes, jelképes adóval hazahozhatná, hiába, kell a likviditás a bankrendszernek. A 800 ezer rokkantnyugdíjas jelentős hányada papírrokkant, a táppénz munkahelyváltásnál össznépi játék, az egyébként rá nem szorulók gázár támogatása is. A villany-, gázóra visszatekerés, a kábeltévé buherálása nem csak a szegények „kiváltsága”, és hosszan lehetne sorolni. A 70 felsőoktatási intézményünk szemesztereket szán a képzéshez szükséges alaptantárgyakban felzárkóztatásra az 50-60 százalékos teljesítménnyel felvételt nyert hallgatóknak. Ha kevés a termés, magas az ár, nem érvényesek a felvásárlókkal év elején megkötött szerződések, drágábban is el lehet adni most! Ha sok a termés, alacsonyabb az ár, kell az állami árkiegészítés. Döbbenetes. A jogbiztonság, a kiszámíthatóság, a következetesség, a felelősség és a morál?!
Végeláthatatlan sorokban lehetne példákat, kérdéseket felvetni. Minél több felvetésből adódhatna az életszerű megoldások halmaza. Ezek a ma problémái, ha izgalmasabbnak is tűnik a magánnyugdíj számlák sorsa.
Mi lesz a visszacsatornázott, különadókként beszedett pénzek útja, tényleg megvalósulhat valós építkezés is, vagy egyszerűen elég a magyar útvesztőkben, elviszik a rossz struktúrák, folyó kiadások, mindenféle mélyreható változás nélkül? Ez az igazi kérdés, amelyre egyelőre nincs mélyen körvonalazódó válasz. Sikerül lefaragni a gazdasági életet nem segítő, hanem egyenesen akadályozó bürokráciát, az egymásnak ellentmondó jogszabályokat, az életszerűtlen, alkalmazhatatlan és betarthatatlan jogászi alkotásokat? Meglehet faragni a magyar felsőoktatás 69 intézményét a kívánatosan alacsonyabb szintre? Muszáj hallgatók tömegeit a felsőoktatásba terelni, értéktelen diplomák tömegeit gyártva?
Az igazi kérdéseket kellene már sorolni, a valós szereplők és nem kizárólag jogászok, évtizedek óta regnáló „érdekképviseletek”, szakszervezetek részvételével. Lehetne sorolni! Érdeksérelmek, lobbik, hangulatkeltések hálójában vergődve, a közhangulatot tematizálva, álviták mentén elsikkadnak a valós problémák. A politikában is a következő lépéseken kellene már vitatkozni, problémákat megvilágítani. A társadalom túlnyomó része, az érdekeltek, már amennyire érdeklődnek a problémák és kérdések iránt, folyamatos fáziskéséssel értesülnek az intézkedésekről, folyamatosan késésekkel kapnak valamiféle magyarázatot a történésekről, amellett, hogy a valós, megélt és megtapasztalt, mindennapokat érintő kérdések nem jelentik érthető módon a viták tárgyát.
Életszerűség, igazi közélet és közgondolkodás, a gondolkodásmód változása. Kulcsszavak. Érdektelenség, közöny, mutyi meg a további állami eladósodás. Ezek is. Nem kormányfüggő, az igazi változás mindig alulról, a szemléletváltásból jön. Mindegy mi az ok, és ki a kormány.
