Megjelentek az első, kézzelfoghatóan nyilvánvaló repedések a Nemzeti Együttműködés rendszerén, ami a tények állása szerint nem is létezik. A kormányzat törekvése az átlagos bérszínvonal növelésére, a jövedelmek legális mederbe terelésére már a kezdeti lépéseknél kudarcba fulladt. Nem feltétlenül csak a nehézségei miatt, hiszen a gazdasági racionalitás fontos szempont, hanem azért is, mert a kormányzati kommunikáció, akárcsak a devizahitelek, valamint a nyugdíjpénztárak vonatkozásában, botrányosan gyenge. Amíg a kormányzat a forradalmi hevületben nem érzi át, hogy elsődleges szempont a valós alternetívák és tények közlése, pontos modellezése, nem is érthető a kormányzati csodálkozás. Konkrét alternatívák felrajzolásától lehetne remélni, ha nem is teljes nemzeti akarattal, de legalábbis megértéssel találkoznak a törekvések. Az akciócsoportok megjelenítése inkább visszataszító.
Van még közel két éve az országnak, hogy sikerüljön valahogyan a nevetségesen alacsony, bruttó 204,000 forintos magyar átlagos bérszínvonalat a reálisabb jövedelmi viszonyok felé tolni, ezzel az állami járulékbevételek szintjét emelni. Ez is a keskeny ösvény fontos része.
Teljesen nyilvánvalóvá és érthetővé kell tenni, hogy az egészségügy, valamint a nyugdíjrendszer fenntartása felé vezető úton két választás adódik. Az egyik a rendszerek költségeinek teljes, további direkt terítése a társadalomra. Tehát különféle állami előírásokon alapuló díjfizetéses egészségügyi ellátás és a saját megtakarításokra építő gondoskodás a nyugdíjas évekre. A helyes modellhez ez állna közelebb, viszont a hazai viszonyok ezt nem teszik lehetővé, sajnos. Teljes társadalmi szétesést, összeomlást jelentene. Ami egy ilyen, piaci típusú rendszer kiépítésének helyességét alapjaiban gátolja, az a társadalom túlnyomó részének kiszolgáltatottsága, teherbíró képességének már régen elért felső korlátja. A másik út az ellátások központosításának fenntartásában, a finanszírozás hosszú ideje meglévő problémáinak a tényleges jövedelmek járulékfizetésben is érzékelhető megjelenésében, a racionalizálásban lehet.
A bérpapírok értelmezhetetlensége a szuperbruttó és az adójóváírás káoszával szintén afelé hat, hogy a munkavállalók nagy részét nem is készteti a megértés keresésére. Pedig fontos lenne a megértés igénye. Deklarált cél az egyszerűsítés, viszont már most fel kellene készíteni mindenkit arra, hogy az idei évtől 12,100 Ft-ra csökkentett maximális adójóváírás két év alatt történő eltörlése bő 20,000 forintos elvárt béremelést jelent a munkáltatók részéről a nettó jövedelmek szinten tartásához is. Az idei év tapasztalatai alapján az első lépcsőben érvényesített 3,000 forintos csökkentést sem kompenzálták a nettó bérben a munkáltatók (tehát nem emelték a bruttót, hogy ne sérüljön a kifizetett jövedelem). Hiába csökkentették a jövőre fizetendő társasági adót jelentősen, nem kívánták az így náluk maradó összeget megelőlegezett béremelésekre fordítani. Ebből kiindulva a sokak által a fejlődés gátjának tartott munkáltatói közterhek csökkentése sem jelenthetné a megoldást, hiszen azok biztosan nem csapódnának le a munkavállalóknál, legfeljebb egészségesebb mérlegeket eredményeznének a gazdasági társaságoknál.
Nem helyes út direkt módon megfenyíteni a vállalkozásokat, feketelistákat készíteni, elvárni a béremelést a társaságoktól, megsértődni.
Sokkal helyesebb lenne a tömegével létező kamarák, érdekképviseletek, szakszervezetek, érdekegyeztető tanácsok nélkül, helyes kommunikációval a valóság tapasztalataiból meríteni, nyílt és valós alternatívákat megvilágítani, számszerűsíteni, minek mi a következménye, mitől mit lehet remélni. Sokkal inkább el kellene oszlatni a gazdagok-szegények relációt, a nagy jövedelmek vélt igazságtalanságának, elítélésének egyszerű népi késztetését, a legtöbb esetben azért a kitartásnak, szorgalomnak, tehetségnek köszönhető vagyonok félelemben tartását. Sokkal egyértelműbben, példákkal kellene körülírni, miért is nem tekinthető gazdag ember kiváltságának 400,000 Ft. bruttó fizetés, miért nem kellene a magasabb fizetések SZJA-csökkentését társadalom elleni bűnnek tekinteni. Viszont nem szabad az emberek értékességét is csak az általuk elért jövedelmek függvényében láttatni.
Igenis van tartalék a rendszerben, hogy előjöjjön, az igazi érdeksérelmek felvállalása is szükséges a kormányzattól. A vékony pallón nem lehet terhek lelökése nélkül végigmenni, ez tényleg nem megy csak szónoklatokkal, jó szándékkal és szép tervekkel. Több kell.
