„Azt gondoltam, hogy a magyarok olyan turistahajóban utaznak, ahol mást akar a furkálódó, egymást tépő tisztikar, és mást a legénység. De mást akar lent a gépház személyzete is, miközben az utasok tömegei káromkodva arról panaszkodnak, hogy ők nem is erre a hajóra vettek jegyet. Az üzemanyag közben fogyóban, de a hajón az utolsó leheletükig egymást tépik a magyarok. A fedélzeten természetesen egyetlen mentőcsónak sincs, ennek ellenére a magyarok a fából készült utasszállító hajójukból rálőnek minden páncélozott hadihajóra, ami csak arra jár.” (A bankár 465.oldal)
A páncélozott hadihajók legénysége nem túl meggyőző képet adott magáról a Magyarországról szóló EU-parlamenti vitanapon, a fából készült hajó kapitánya gyönyörűen ki is manőverezte magát a lövéseinkre adható elsöprő ágyúlövések alól, sőt úgy tud majd a kemény ellenség oltalma mögé húzódni, hogy „meghajolva az erő, és nem az érvek előtt”, még mélységében is konszolidálódni fog a költségvetés. Talán már az ide-oda kilövendő ágyúgolyókat sem akarjuk az első sorban, lobogó zászlókkal elkapni, és szerencsére megúszhatjuk, hogy pont ránk lőjenek a legnagyobbat megint. Komoly, ravasz javítás és elismerésre méltó manőver volt. Van, lesz is hozadéka.
Az IMF-re mutatva lehet majd átmenetileg módosítani az SZJA-n, lehet komoly személycseréket eszközölni a gazdaságpolitika irányításában (az előkészületek tarthatnak, egyre több a jelentős súlyú megszólaló), lehet majd átlag feletti nyugdíjakat befagyasztani, lehet megszorításokról is beszélni.
Közben azért különösebb visszhang nélkül folyik a felsőoktatás átalakítása, minden korábbit felülmúló mértékben ömlenek be az EU-pénzek az országba, a cégek próbálják megtartani a nettó béreket, emelkedik a bruttó bérszínvonal, a külföldre menekülő megtakarítások elszenvedik az első veszteségeket, megy tovább a közszféra leépítése, az exportcégeknek kiváló szinten van a forint árfolyama, a költségvetésre jól ható inflációs nyomás is van a hazai gazdaságban, és még a rendszámtáblákat is sikerül felzúdulások nélkül kicserélni.
Amennyiben az ország felé irányuló hazai és külföldi (lehet, hogy ez lesz gyorsabb) bizalom is helyreáll, komoly potenciált fog tudni produkálni a költségvetés, azért eredményeket is felmutatni tudó barkácsgazdaságpolitika korszaka véget érhet, újra látszani fog egy bejárható keskeny ösvény. Lesz ok bizakodni.
Közben persze lehet vitázni azon, hogy hány résztvevője volt a hétvégi szimpátiatüntetésnek, mennyire sérül az ország, ha megszűnik a Klubrádió, tényleg annyira kardinális problémát takar-e a bírák nyugdíjazása, mennyire immorális, kapkodó volt a devizahitelesek megsegítése, szabad-e az adósoknak felmentéseket adva ellenséget csinálni a bankokból, átírni, felülírni és sorolhatnám.
Persze ne feledkezzünk meg az alapról, a nagy pénztologatásról, az újabb bűvészmutatványról, az európai bankoknak adott gigantikus mértékű kvázi kamatmentes kölcsönökről sem (a magyarországi veszteségeket is vissza lehet keresni!), az óriási pesszimizmus ellenére a vihar elülni látszik.
Budapest górcső alá vételével a képből kicsúszó görög, spanyol, olasz, portugál helyzet, a bukaresti zavargások európai szinten is elsikkadtak, a kötvényhozamok esnek, Németország is egyre inkább felvállalja a gazdasági súlyához méltó vezető szerepet. Van ok bizakodni.
A francia-magyar kézilabdameccs során, miközben a kihagyott magyar ziccereken bosszankodtam, és többször temettem a csapatot, az ötödikes fiamtól kaptam a feddéseket, hogy miért nem tudok örülni, bízni, a csapatban a jót látni, és elhinni, hogy akarják, képesek rá, tudnak javítani. Ő sportol, én már nem, de nem ezért szégyelltem el magam a meccs végén.
Muszáj bizakodni és örülni a fából készült hajón is, ami lehet, hogy nem is annyira rossz.
