„Újabb és újabb hullámokat ver a nyugdíjvita, de a politikai vetületekről nem szeretnék írni, érdemesebb a gazdasági témánál maradni. A nyugdíjprobléma - részben függetlenül az állami vagy magánrendszertől - összeurópai veszélyforrás lesz a következő évtizedekben, de ezt már sok éve lehet tudni. A legtöbb országban működő felosztó-kirovó rendszer lényege, hogy a dolgozók befizetéseiből történik a nyugdíjasok kifizetése. Ebből szinte azonnal következik, hogy az elérhető nyugdíjak színvonala 3 tényezőtől függ: adóztatás járulékfizetés), gazdasági növekedés, és legfőképpen az eltartó-eltartott arány. Magyarországon 1990-ben 42 időskorú jutott 100 dolgozóra, 2000-ben 40, ma pedig 45-nél járunk, és 2020-ra várhatóan elérjük az 50-es szintet, 2050-re pedig a 70-et! Ez egyértelműen azt jelenti, hogy a felosztó kirovó rendszer képtelen lesz azt a nyugdíjszinttet biztosítani, amit elvárnak tőle, hiszen ha pl. 100 dolgozó fizet fejenként 30000 forintot havonta, amit szétosztok 45 nyugdíjas között, akkor fejenként 66000 forint nyugdíj jön ki, míg 70 eltartott esetén már csak fejenként 43000 ami hatalmas különbség. A megoldások sokfélék lehetnek: lehet emelni az adókat, lehet emelni a nyugdíjkorhatárt, lehet csökkenteni a kifizetéseket. Szinte bizonyos, hogy ezek valamiféle kombinációjára fog sor kerülni. Úgyhogy bármit is mondanak a politikusok, a jelenlegi rendszerben sem Magyarországon, sem Európa nagy részén nem lehetséges hosszútávon megőrizni a nyugdíjak értékét. Lesz további korhatáremelés (2050-re könnyedén lehetséges a 70-75-éves korhatár), lesz bizonyára adóemelés, és a nyugdíjak fizetésekhez viszonyított aránya is csökkenni fog. Aki nem takarít meg a nyugdíjrendszeren kívül is magának, az valószínűleg nagyon rosszul fog járni: életszínvonala drasztikusan esni fog.”
„A helyzet egyszerű - és természetesen valószínűleg minden normális jogszabályt, közmegegyezést, alkotmányt, stb.-t sért - hiszen aki nem lép vissza annak töredéke lehet csak a nyugdíja ahhoz képest, aki visszalépne, tehát NINCS választás. Azonban természetesen nem szerepünk a politikai elmélkedés, csupán a gazdasági vetületek megvizsgálása. Tény, hogy innentől fogva 90% feletti visszalépési aránnyal kell számolni, azaz a magánpénztárak teljesen megszűnnek. Ez egyébként jó hír az államadósság szempontjából, de valószínűleg rossz hír a részvénypiacnak: folyamatos eladásokra lehet majd számítani az átvitt hazai részvényekből a nagy állami alapból. A kispapírok, illikvid eszközök nagyon megszenvedhetik ezt a nyomást, de ez jó hír is egyben: az államtól általában olcsón lehet venni...A jövő évben tehát jó esetben az állam számos jó eszköz árát lenyomja, ami kedvező vételi lehetőséget teremthet. Ugyanakkor az állampapír-tulajdonosok megnyugodhatnak, őket kifizetik.” (forrás:Citadella Consulting)
DE...
A nyugdíjrendszer működése hatalmas probléma, és még inkább az lesz mindenütt. Nincs és nem is lesz egységes recept, az országoknak sok mindent magukra szabva kell kialakítani, jobb esetben módosítani a jelen gyakorlatot. A borzalmas az, hogy mi kőbaltával farigcsáljuk, hatalmasakat ütve rá. Nagyon rossz üzenet ez a módszer, de nem ez az ország legnagyobb gondja. Egyébként fenekestül fordul fel a világban is sok bevett módszer és gyakorlat, kiszámíthatatlan következményekkel. Ennyiben biztosan van helye az útkeresésnek, és a jelen rendezésének, a gyökeres átalakításoknak. A kiszámíthatatlanság később okozhat nagy károkat, bármely „nemes” is a cél. Mindenütt folyik az ALL IN, nálunk is bízni kell a 21-ben, de tudni kell, csak egy jó leosztás lehet a nyerő!
Valamiféle nyugdíjrendszer kialakítása Bismarck (Vaskancellár, természetesen Németország) nevéhez köthető az 1800-as évek második felében. Tőkefedezeti rendszeren, tehát vagyongyűjtésen alapult, amelyet az I. vh. majd az 1920-évek nagy német inflációja egyszerűen elsöpört, elértéktelenített. A németek a II. vh. után a felosztó-kiróvó rendszert, tehát a mindenkori befizetésekből a jelen nyugdíjainak finanszírozását választották. A nyugdíj-rendszereknek meghatározóan ma is ez a szisztéma adja az alapját.
A mai gyakorlat, a nyakló nélküli pénznyomtatás is (korábban elképzelhetetlen mértékben árasztják el a vezető jegybankok a világgazdaságot pénzzel) az a téma, amelyet szakértők hegyei gondoltak és gondolnak kivitelezhetetlennek és a későbbiekre nézve iszonyúan károsnak, gyakorlattá vált és tény. A várható következmények? Majd meglátjuk, valószínűleg egyébként is számlákat ledarálók lesznek. Csúnyán fest a nyugdíjpénztári einstandolás, de lehet, hogy mentjük, ami még menthető! Ha óriási inflációs gondok lesznek, akkor minden szakértő kizárólag az államot akarja a helyzet megoldására, a „magán” meg széttárt kézzel dühöng és rögtön nem lesz „magán”, ez is tény. Lásd bankok nemzetközi szinten! Nem megy jól a bolt, már nem annyira „magán”, meg „piac”, jöjjön az állam mindenütt, mert valami történt, vis maior, mások a játékszabályok, rossz a jövedelmezőség, senki nem tehet semmiről, így alakult, önteni kell a köz és a nyomtatott pénzt a bankokba. Ez a beállítás, bajban a „magán”, jöjjön a köz. Azonnal porlasztva a felelősség, a piaci mindenhatóság csorbát szenved. Menjen a közpénz, meg a pénznyomda gyógyítani!?
Nem véletlen, hogy a nyugdíjrendszerek számtalan vállfaja és gyakorlata alakult ki világszerte, annyira más gazdasági rendszerek és nemzeti sajátosságok, hosszú évek tapasztalatai a meghatározóak az alapvetéseken túl, hogy természetesen nem is lehet egységes recept. Az országok nyugdíjrendszerei különböző formák eltérő kombinációit alkalmazzák. Kiemelten nem nyugdíjszakértőként és felületesen, de Svájcban pl. szolidaritási elven, min. és max. meghatározásával zajlik az állami kifizetés, a befizetés csak az arányoknál játszik szerepet, mellette van magán és önkéntes. Szingapúr a gyermekek mindenkori keresetéből vonja el a szülők nyugdíját. A gyerek, annak képzettsége, munkája tehát pénzügyi befektetés is! Aki nem költ a gyerekére, vagy valamely oknál fogva nincs neki, tegyen félre a nyugdíjára, hiszen gyermek nélkül nagyobb a rendelkezésre álló jövedelme. A különböző rendszereket lehet boncolgatni, eléggé eltérőek. Bő tíz éve a kelet-európai országoknak ugyanúgy kötelezően kellett választani az eddig álló rendszert. A pilléreket, a kötelező magánt! Tényleg vet fel kérdéseket!
A magánnyugdíj-pénztári járulékokat az állam szedte be és utalta tovább a pénztáraknak. Éves szinten, mai áron 360 milliárd forintot jelentett. Ezt, folyamatosan deficites költségvetés révén, folyamatosan lyukas állami nyugdíjkassza mellett, nyilvánvalóan állampapír kibocsátással, azaz hitelfelvétellel tudta csak fedezni a rendszer 12 éves működése során. Önmagában ez a gyakorlat összeségében mintegy 1,000 milliárd ft. kamatterhet jelentett az államnak a többezer milliárdos tőkeátengedés mellett, ami egyszerűen a mindenkori államadósság növekedés egyik kulcseleme volt! Ezt kell szembeállítani a közben megképződött 2,800 milliárd forintos magánnyugdíj vagyonnal! Furcsa vagy inkább természetes magyar módon az államnak (és nem a magánszemélynek, hiszen ez átengedett pénz volt, hiszen ne feledkezzünk meg azokról sem, akik nem a magánpénztárakat választották az elmúlt években!!) többe került a rendszer ily módon történő finanszírozása, mint a nyugdíjpénztárak hozama. Drágábban tudtak hitelhez jutni, mint amit a pénztárak hozamban produkáltak! A pénztárak reálhozama,az inflációt meghaladó rész 0,78% volt!!! Az állampapír hozamok is folyamatosan reálkamattal bírtak. Ráadásul a magánpénztári rendszer működési költsége tetemes volt.
További károkat okozott, hogy a nevezett 360 milliárd ft. nem csökkenthette a deficitet, abba bele kellett számolni, így mindenkori költségvetési hiányt, így az állami hitelképességet rontotta, ezáltal magasabb finanszírozási költséget jelentett. Nem véletlenül akart ezen több kelet-európai ország változtatni, igazságtalan összehasonlításokat látva. Következő fontos szempont, hogy igazán az állami rendszer nincs górcső alá véve, nincs a köztémák közé emelve, pedig a befizetések és a valamikori nyugellátás terén is nagyobb hányadot jelentett a kimúló rendszerben is. Ami alapvető tény, egy 205,000 ft. bruttó, 135,000 ft. nettó átlagos magyar bérszínvonalra semmilyen kielégítő össztársadalmi nyugdíjrendszert nem lehet rászabni, függetlenül a világszerte generálisan felmerülő nyugdíjkilátásoktól, demográfiai problémáktól, és a nagy „furcsaságokat” tartogató világgazdasági kilátásoktól.
A 12 év alatt összegyűlt átlagosan 900,000 ft-os pénztári számlák visszaszámolgatása valamikori nyugdíjra nem fest túl rózsás képet. A magasabb jövedelmű rétegeket érintő jelentős adókedvezmények pedig lehetővé teszik a legnagyobb virtuális károkat szenvedő érintettek számára, hogy a talán fennmaradó önkéntes magánpénztárakban gyűjtsék és kamatoztassák jövedelmük bővítményét, ha akarják, eddig nem volt igazán preferált, bár az állam adókedvezménnyel (kiadással!) pumpálta a „magánt”. Lehet, hogy az állam (adókedvezmények) nélkül nem is lenne annyira vonzó? Mindenesetre piaci alapon nehezebb lenne a toborzás, az biztos!
Esetleges inflációs világégés, elinflálódó számlák esetén pedig valószínűleg a hisztérikus hangok sem hirdetnék és kérnék vissza a mindenhatónak vélt magánpénztári számlákat és vélnék túlzottnak az állami szerepvállalást a nyugellátás rendszerének kialakításában, alkalmazásában.
Fontosabb kérdésnek tekintendő, ha már megtörtént, a pénzek sorsa! Természetesen a sajnos jellemző törvénykezési gőzhenger, a jogalkotói „következetes tévedhetetlenség”, a nem kellően körüljárt, kibeszélt és megvilágított problémahegyek nem jó utat, nem az „Együttműködés Rendszerét” jelentik. Ez nem jó irány, bármennyire is sietni kell! Nem lehet mindent demagógiával, valós viták, érvek világos ütköztetése nélkül sulykolni. Pro és kontra igaz. Hihetetlen és méltatlan, de szerencsére nem általános az itt-ott tapasztalt indulat is. Az érdeksérelmek, a lobbik természetes elemek, sajnos a témák boncolás nélküli, egyoldalú beállítása is. Bármely kérdésben ritka a teljes véleményazonosság, de sajnos ritka a valódi vita, a köz részéről pedig a valódi tájékozódási igény is. Ez az igazi baj! Hiányzik az igény a tájékozódásra és a tájékoztatottságra. Nincsenek viták, végigvitt érvek, közértés.
Tévedni, rosszul gondolni lehet. Gondolkodni rajta, minden oldalról megvilágítani, érveket elfogadni pedig kötelező! Mindenkinek!
