A menni vagy maradni kérdése nem is kérdés mára, a magánnyugdíjak körüli csata eldőlt, nem volt kétséges a kimenetele. Arra kell figyelmet fordítani, hogyan lesz fenntartható a jelenleg fenntarthatatlan helyzet.
Az EU tagállamainak túlnyomó részében az úgynevezett kétpilléres rendszerek működnek, nyugodtan mondhatjuk, hogy a kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszerek közép-kelet-európai képződmények.
Jellemzően az első pilléren - állami (felosztó-kirovó) nyugdíjrendszer -, valamint második pillérként az önkéntes tőkefedezeti rendszereken -magánnyugdíj-pénztárak, vállalati nyugdíjak – alapul a mindenkori nyugdíjak biztosítása. A kötelező pillér mellett önkéntes alapon működő rendszerekben a részvétel mértéke országról országra más feltételektől függ és eltérő. Többek között számos nagy tagállamban – Németországban, Franciaországban – sincs a most megszüntetetthez hasonlítható kötelező magánrendszer, amely jellemzően az új tagállamokban került csak bevezetésre. Egyébként Észtországban, Szlovákiában is felfüggesztették a magánnyugdíj számlákra történő befizetéseket, a lengyelek most tervezik drasztikusan csökkenteni ezek mértékét, a szlovének, csehek egyáltalán be sem vezették. Ennyire drasztikus lépéssel csak nálunk kezelték le a kérdést. Eltörölték.
A gondot az jelenti, hogy ez még messze nem jelenti a probléma megoldását, annyi történt, hogy átcsatornázták az évi 370 milliárd forintnyi magánnyugdíj pénztári befizetést az állami rendszerbe. Ezzel ott egyelőre csak kisebb a lyuk. Még ezen túl is kiegészítésre szorul.
Az idei költségvetés 3060 milliárd forint feletti nyugdíjkifizetéssel számol, tehát ennyi az év folyamán a nyugdíjakra kifizetett pénztömeg. A befizetett nyugdíjjárulékok, tehát a munkáltatók által fizetett, a bruttó bérünk 24%-nak megfelelő járulék a bevételi oldalon viszont csak 1800 milliárd forintot jelent. Ehhez jön még a magánnyugdíj pénztári számlával eddig sem rendelkezők, illetve a tisztán állami rendszerbe visszaterelt visszalépők bruttó bérének már 10%-a (a tavaly még 8,5%), amely 720 milliárd forintot tesz ki. Eddig ez az összeg 310 milliárd forint volt, hiszen a magánnyugdíj számlákra befizetett összeg, évi 370 milliárd az állami nyugdíjkassza szempontjából nem számíthatott, közvetve természetesen hitelből volt pótolva évekig . Ez volna a felosztó-kirovó rendszer, a magánnyugdíjak átcsatornázása után is még mindig 540 milliárd forintos hiánnyal. Ezt a hiányt ebben az évben nem hitelből, hanem egyszerűen az átvett magánpénztári eszközökből finanszírozza az állam! Ha így marad, néhány év alatt elkopik az állami berkekbe terelt majd 3 ezer milliárdos, eddig magánnyugdíj számlákon felhalmozott vagyon, amely –bár torz tükör -egyébként egy évre fedezné csak a hazai nyugdíj kifizetéseket. Így fest az idei évre a nyugdíjkassza, már a magánpénztárak nélkül. Jövőre az átvett vagyontömegből már „csak” 250 milliárd forintot tervez a kormányzat az állami nyugdíjrendszer hiányára fordítani, utána már a befizetéseknek és a kiadásoknak egyensúlyban kellene lenniük. Itt lesz a nagy kérdés, hogyan.
Technikai megoldás természetesen azonnal adódik, hiszen a magyar nyugdíjrendszer sajátossága, szerkezeti problémája, hogy a nyugdíj kifizetési jogcímek között egyszerre találhatóak meg a szolidaritási (tehát tényleges), valamint a szociális elemek (rokkantnyugdíjazás, korhatár előtti nyugdíjjogosultságok). Ezen elemek tervezett majdani leválasztása a rendszerről egyensúlyba hozhatja a nyugdíjkasszát. Ettől a költségvetés terhei összességében nem fognak csökkenni, de megszűnik az a fajta keveredés, amely a lehetőségeihez mérten inkább bőkezű magyar nyugdíjrendszert áttekinthetetlenné teszi.
A valós kiutat nyilvánvalóan csak a foglalkoztatottak számának emelése valamint a demográfiai helyzet javulása jelentheti. Hosszabb távon csak ez lehet az esélye egy fenntartható nyugdíjrendszernek. Az eddig járt úton, 1:3 arányban történő magánpénztári illetve állami rendszerbe befizetett járulékokkal egyébként eddig is fontosabb tényező volt a befizetett 24%-ok sorsa, mint a pénztári számlákra utalt 8%, még ha azt jobban magunkénak is éreztük, de ezen rendszer szerint is 75%-nyi valamikori nyugdíjunkat az államtól kellet volna várnunk, csak negyedét a magánszámláról, úgy, hogy tulajdonképpen hitelből ment a takarékoskodás. Nyilvánvalóan az eltörölt rendszernek lettek volna pozitív következményei, az egyébként is elkerülhetetlen öngondoskodás erősítése, a hosszú távú lakossági megtakarítások arányának bővülése, az egyszer csak meginduló magánpénztári kifizetések költségvetést, állami nyugdíjkasszát tehermentesítő hatása, ezen irányú hosszú távú átsúlyozódás. De ez nem egy nehéz helyzetben lévő, eladósodott, hitelekből finanszírozott országnak való hosszú távú megoldás útja. 20-30 éves előretekintés, takarékoskodás, hitelből finanszírozva nem tud javítani a jelen nehézségein és a kiszámíthatatlan várható távlatokon.
A nyugdíjrendszerek kérdése mindenütt állami prioritás és feladat marad. Ezzel viszont reálisan csak alapszintű ellátásra számíthatunk, az öngondoskodás egyszerűen elkerülhetetlen szükségszerűség.