Megy a politikai egyensúlyozás, sajnos teljesen súlytalan, mellébeszélő, szakmaiatlan ellenzékkel, egyelőre bevételi, kiadási tervek nélkül. Senki nem tudhat semmit a láthatóan gazdaságilag is centralizált, állam-vezérelt növekedési politikán kívül. Cél a növekedésbarát környezet kialakítása, a kormányzat ezt az utat akarja járni. Természetesen a hétvégi választásokat nagyon meg akarják nyerni, nagyon meg is fogják, nincs is ellenfelük. De ez után sem lesz semmi okuk, hogy bármiféle megszorítást alkalmazzanak, valamint nincsenek az egy-három évvel ezelőttihez hasonlító feszítő kényszerek sem. Nem erről szól ez a gazdaságfilozófia, aminek egy fontos szelete az adó. A nagy egészben nem is a legnagyobb. Most az aktuális kérdés nem a megszorítás, nem a választások, hanem az, hogy mennyire merjék bedobni a gyeplőt. Mennyire merjenek felvállalni az adócsökkentésekkel kalkulálhatatlan bevételeket, illetve a könnyítések eredményesen terelnek-e állami csatornákba jövedelmeket? A felvetések azért terelődnek most is rossz mederbe, mert nincsenek egyértelműsítve az országra jellemző sajátosságok, nincs megfelelően kimondva a kialakult gyakorlat, a valóság.
Ebben az országban az adóbevallások alapján sokaknál egyszerűen kivitelezhetetlen lenne bármiféle életszínvonal fenntartása. Akár ki van mondva akár nem, a minimálbér csak alkalmatlan tükröződés. Össznépi játék a legyen bejelentett jövedelem, és mellette a „megoldások”, kiegészítések. Az állami szervek, valamint a multinacionális vállalatok szerepeltetnek papíron is elfogadható jövedelmeket. A kis- és középvállalkozások esetén pedig óriási energiákkal próbálják a kiegészítő jövedelmeket célba juttatni, az adó és járulékterhelések miatt szinte senkinek sem érdeke a hivatalos mederbe terelés, amíg meg tudja oldani, megoldja. Ráadásul, sajnos ezek indokolt, kialakult reflexek, gyakorlatok és nem adócsalási kategória. Elkerülhetetlen szükségszerűség. A munkavállalók nagy része felől nem tudott kialakulni igény és nyomás a magasabb hivatalos bérek felé. Ennek csak egyik oka a kiszolgáltatottság, egyszerűen a valamikori nyugdíj kivételével semmilyen előnnyel nem járt, a hosszabb távra tervezés pedig kevesek privilégiuma sajnos. A munkáltatók derékhada pedig egyszerűen nem bírja el, joggal érzi kitermelhetetlennek a jelenlegi szabályok, törvények szerinti adó és járulékterhelést. A teljesen becsatornázott jövedelmek jelenleg óriási anyagi hátrányt, ellehetetlenülést jelentenének sokaknak, mindkét oldalról. Az egyik motornak szánt kis és középvállalkozások esetén erről szól a történet. Ehhez hozzá kell nyúlni, és erről kellene beszélni!
Tényleg szükség van olyan adó és járulékterhelésre, amely úgy terhel, hogy közben fel is szabadít!
Jó lépés a tömeges vagyonosodási vizsgálatok megszüntetése . Nem azért, mert „futni hagy” igenis indokolt, nyilvánvalóan retorziókat érdemlő eseteket, hanem azért, mert óriási károkat okozott, hogy komoly tőkék nem mertek megjelenni a reálgazdasági életben. Igenis blokkolt beruházásokat,tőkét zárt ki a gazdasági vérkeringésből, ezáltal továbbra is rossz irányba terelte az alapjaiban is téves gyakorlatot. Hangsúlyozva nem felmentés, de nem mindenki potenciális bűnöző, és nem lehet félelemben tartani komoly gazdasági szereplők tömegeit, márpedig ez történt.
Olyan adórendszerre van szükség, amely ténylegesen és morálisan is számon kérhető, és elvárhatja a valós teljesítést, és a társadalom sem csak egy életidegen szabálynak tekinti, okkal ítélheti el a kibúvókat és el is ítéli. Alulról és morálisan kell, hogy alapja legyen a befizetéseknek, nem irigy feljelentésekből.
A szemléletváltáshoz az is hozzátartozik, hogy igenis el kell ismerni a sikereket, az eredményességet, ki kell mondani, hogy vannak sikeres, tehetséges, a lehetőségeikkel élni tudó, tenni akaró emberek, nem szabad engedni olyan közhangulat kialakítását, amely a gazdagok és szegények közötti hangulati töréspontokat határoz meg. Szóba sem jöhetne semmilyen „szegények-gazdagok” kérdés. Pláne ha nagyon is relatív. 400e forint bruttó, 230e forint nettó jövedelem nem a gazdagság szintje, pedig a munkáltatónak 520e forintba kerül! Ebbe is bele kell gondolni, az alkalmazotti oldalról is, ezt a szakadékot pedig csak az állam tudja csökkenteni. Az meg különösen elgondolkodtató, hogy a költségvetési szervek és a versenyszféra egyaránt 204e forint bruttó bért jelenít meg átlagfizetésként! Több, mint furcsa. Kellene némi eltérésnek lenni!
Ez pedig nem a jelen magyar munkaerő piaci helyzet valóságát, nehézségeit nem tudomásul vevő kinyilatkoztatás. Nyilvánvalóak az elhelyezkedési nehézségek, a fojtott bérek, viszont a kitörési pont az alapszükségletekben már nyugat-európai árszínvonal mellett, egyszerűen már nem lehet a minimálbér néhány ezer forintos tologatása, a valódi minimálbér a mainál jóval magasabb szinten kellene, hogy húzódjon. A jelenlegi adó és járulékterhelés viszont semmilyen mozgásteret nem enged, legfeljebb rosszul konzervál viszonyokat és megfojtja a gazdaságot, a vágyott növekedést.
Nem lesz átfogó életszínvonal emelkedés még sokáig, hosszú kilábalási folyamat indulhat meg esetleg. Óriási eredmény lenne egy minimális szintű egyensúly elérése. Ráadásul nem nyugodt világgazdasági környezetben kellene óriási, soha nem tapasztalt változásokat eszközölni.
A hazai, belső keresletet is legalább szinten kellene tartani. Jó cél lehet, hogy a magasabb jövedelműek adókönnyítése húzza felfelé a béreket, jelentősen el kellene tudni szakadni a 203e forint bruttó, 133e forint nettó fizetést jelentő hazai átlagbértől. Ez szint a nehéz valóság ismeretében is vicc. Persze a teljesen tudományos, modellszerű közgazdasági megközelítés a termelékenység, produktivitás, bérkiáramlás, GDP, árszínvonal stb. fogalmak felől közelíti, alapjaiban jogosan a kérdést, de nagy súlyú tényezőként kellene kalkulálni a kialakult magyar valósággal és gyakorlattal is.
Nyilvánvalóan sok igazság van a család és az állam gazdálkodásának hasonlításán alapuló összevetésben, „oktatásban” is. A családi költségvetés viszont rugalmasan, egyik napról a másikra tud reagálni, zsíros kenyérről libacombra és vissza váltani, az állam gazdálkodásánál csak hosszú távon igazolódó váltások vannak, nehéz, lassú és bonyolult manőverezéssel. Nehéz szabályozókkal, adminisztratív eszközökkel hatékonyan befolyásolni a gazdasági folyamatokat, a piacokat. Helyes, ha a piaci megközelítés dominál, de a folyamatok beindításában a mai Magyarországon nagy szerepe kell, hogy legyen az államnak, azután elfogadható járulékterheléssel a piacra kell bízni a valós viszonyok alakítását.
Az igazi felvetések nem a megszorításokban, a választások utáni „feketelevesben” vannak, ezek a kérdések valójában fel sem merülnek. A külföldi finanszírozók egyelőre! nyugodtak, az állampapírok eladása rendben megy 5,2%-6,9% közötti hozamokkal. Egyelőre senki felé nincs megfelelési kényszerünk, elhitték a hiánycél betartását. Hiba a lakossági megszorításokról szóló viták, kérdések felvetése. Ha nem az IMF, akkor a piaci finanszírozók fogják úgyis megkövetelni a fegyelmet. Ez egyértelmű, a mozgástér, a pálya elég szűk, fő szempont lesz a hitelhez jutás, sajnos ennek kell sok mindent alárendelni. Viszont közel sincs olyan nagy tere a kísérletezésnek, a gazdasági függetlenségnek, mint a kormányzati kinyilatkoztatások mutatják.
A fő kérdés, és a kormányzati körökből származó ellentmondó nyilatkozatok kimondatlanul csak arról szólnak (az egykulcsos személyi jövedelemadó, családi adózás kapcsán), hogy felvállalja a kormányzat az egyszeri nagyarányú adócsökkentést vagy nem. Vállalhatónak tekinti a kockázatait vagy nem.
A nemzetgazdasági miniszter álláspontja egyértelmű, és „híresen” bevállalós a közgazdasági hite képviseletében. Növekedés minden áron, hatalmas áttörésekkel, megmozdítva a rendszert.
Az óvatos hangok pedig fékezni próbálnak. Nem látszanak a következmények, nem igazolható az adócsökkentésekből azonnal adódó pótlólagos bevételek megjelenése, nem lehet olyan ütemben csökkenteni a költségvetési kiadásokat (központi költségvetés, önkormányzatok, bürokrácia), hogy egyértelműen pótolni lehessen a gazdaság dinamizálására hosszabb távon azért valószínűleg ható bevételkiesést. A kiadási oldal jelentős csökkentése csak az érdekhálók végett is nagyon nehéz feladat. Az elkerülhetetlen átalakítások az intézményrendszerben még csak csírájában (sem) jelentek meg, nem is tudnak gyors folyamatok lenni. És nem szabad hibázni, haladni kell a keskeny ösvényen.
Közben meg ott az állam feszítő finanszírozási igénye (ne feledjük, a következő 3-4 évre 10,000 milliárd! forint körüli hiteltörlesztés újabb hitelekből!), a költségvetés hiányának vállalt tartása (éves 1,000 milliárd forint körül tartott deficit), várhatóan nagyon nehézzé váló hitelhez jutás mellett.
Ellentételezés nélkül, ilyen számok mellett sajnos óriási dilemmát jelent a jelenleg évi 1,900 milliárd forint körüli SZJA bevételek nagyarányú csökkenésének kockázata, miközben a szomorú valóság szerint a költségvetésnek 1,100 milliárd forintot meghaladó kamatkiadása van évente. A szükségszerű és még fontosabb járulékcsökkentésekről nem is beszéltünk. Óvatos becslésekkel, valahonnét ellentételezve - a költségvetés számai mögött, a bürokráciában lehet kutakodni! - meg kell csinálni, a „fehérítő” hatás előbb-utóbb törvényszerűen jön.
Dilemma lesz a nemzetgazdasági miniszter személye is, addig tör ütve-vágva előre! A nehezen kezelhető, komoly állami adóssághegy, a béklyót jelentő hatalmas állami terhek nagyon szűk gazdasági realitást engednek, fel kellene ismerni, ki kellene mondani, de kötelező a bátorság!
