Felhívták a figyelmemet egy devizahitelekről szóló cikkre, a cikk egyébként korrekt tartalmát összeesküvés elméletté fordítva. „Összeesküvésről” inkább csak a banki devizahitelek erősen eltúlzott kamatrése kapcsán ejtenék szót, amelyek már az indulás során is túlzottan magasak voltak, a nehéz helyzet ellenére pedig drasztikusan tovább bővítették!
Az előzőekben már utaltam rá, mennyire károsnak tartom a felelősség fel nem vállalását. A nagy közös differenciált felelőtlenség okaira és magyarázataira teszek remélhetőleg objektív kísérletet. Alapnak a kereslet-kínálatot, azaz a piacot tekintve. Természetesen a magyar anomáliák kihagyhatatlanok, hiszen a bankok között inkább kartellről, mint versenyről és piacról beszélhetünk.
Ki ne emlékezne egy nagy hazai pénzintézet „stipi-stopi enyém a Halászbástya” típusú reklámjaira. A bankrendszer tagjai, mint gazdálkodó szervezetek, természetesen nyereségmaximalizáló módon akarnak működni. Vajon ez a fajta profitéhség lényegét tekintve elítélendőbb, mint a svájci frank alapú hitel nyújtotta, a forinthitelhez képest „ugyanakkora törlesztőrészlettel sokkal nagyobb hitelt lehet felvenni” típusú racionalitás? Persze az egyik profitalap, a másik meg teher, így teljesen más.
A jelenség boncolásakor a leírtak nyilvánvalóan nem jelentenek kizárólagosságokat, csak vázszerűen szeretném érzékeltetni a történések egyszerű motivációs tényezőit, a vélt hiányosságokat.
Tény, hogy a hazai bankrendszer európai összehasonlításban, mind eszköz, mind pedig sajáttőke arányosan a legjövedelmezőbb bankrendszer volt hosszú éveken keresztül, és a válság éveiben is igyekezett a nemzetközi kamatszint csökkentése ellenére kamatemelésekkel terhelni az ügyfeleit. Az egyébként is magas banki kamatrés az elmúlt közel két évben nálunk elfogadhatatlanul, abnormálisan szélesre tágult, ennek csökkentése nagyban ellensúlyozhatná az árfolyamhatást. Ezt a tényt is illene boncolgatni a médiában, és itt bizony van helye hatalmas felháborodásnak!!
Természetesen a bankárok kalkuláltak a devizában eladósodás veszélyeivel, olyan szinten is, hogy volt akinek a bankja vonakodva lépett erre az útra, de ne feledjük, ez egy „versenyágazat”, és mivel a hitelezés egyre inkább a devizaalapú hitelek felé tolódott el, kínálati oldalról, tehát a bankok oldaláról a jövedelmezőség komoly veszélyeztetése nélkül nem lehetett kimaradni belőle, a devizahitelezés óriási profittal bírt, illetve még sokkal nagyobbal(!!) bír ma is (már amennyiben fizetik!). Erről az oldalról tehát a szellem kiszabadult a palackból. "A pannon puma ugrani készült". Apró betűs részben szerepelt az árfolyamkockázat ismertetése, de ezt mindenki egyfajta kötelező formaságnak tekintette.
Volt persze olyan, méretében is komoly, szegmensében a piacvezetők közé tartozó takarékszövetkezet is, ahol egyenesen - nem csak technikai okok miatt – elzárkózni igyekeztek a devizaalapú hitelek kihelyezésétől, az ügyfelek körében természetesen felháborodást váltva ki.
A másik - nevezzük keresletinek - oldal, a devizahitelekben racionálisan vélte megtalálni a kifizethetőnek tűnő kamatterhelésű törlesztőrészleteket, az európainak vélt kamatszintet, sőt a jellemző hazai metódus szerint, inkább a forinthitel paramétereihez viszonyítva, azonnal inkább a szándékoltnál nagyobb hitelösszegben gondolkodott. Ne feledjük, mindenütt az azonos összegű forint, euró, svájci frank hitelek havi törlesztőrészletei szerepeltek a döntéselőkészítés alapjaként, ami egyszerűen alakult át azonos törlesztőrészlet esetén, melyikkel juthatok a legnagyobb hitelhez tétellé. Természetesen ebben a döntésben az autókereskedők, lízingcégek, hitelközvetítők, banki alkalmazottak, mint a hitel kihelyezési verseny érdekelt szereplői, nem igyekeztek fékezni az eladósodási kedvet, sőt, maximalizálni próbálták a hitelfelvételt, a kockázatok bagatellizálásával is (ha a kockázatokat értették is egyáltalán, már bocsánat).
Mindkét oldalról összeállt tehát, az abban a pillanatban (és ez évekig tartott!!) racionális felelőtlenség.
Más országokban is (Ausztria, Németország, Lengyelország pl.) kialakult az idegen devizában zajló lakossági, vállalati eladósodás - még a hazainál kisebb kamatelőnyök mellett is -, de az összesített hitelkihelyezések arányában ebben az összehasonlításban természetesen Magyarország lett az éllovas, messze maga mögött hagyva a többieket. Ezekben az országokban nem is jelent ez a kérdés nemzetgazdasági kockázatot, és jellemzően kifejezett tudatosság is lehet mögötte. Romániában, Ukrajnában szintén aggasztó és veszélyes méreteket öltött ez a forma, nyugodtan lehet furcsállni, hogy vezető pénzintézetek az ottani veszteségeiket az itteni kamatgyakorlatukkal kompenzálják, erősen túlterhelve az itteni adósokat. Az ő esetük ebből a szempontból is kifejezetten érdekes.
Devizapiaci szempontból a kelet-európai országokban a jóval magasabb kamat és ezáltal kamatrés biztos tudatában, az árfolyamkockázatot teljes egészében áthárítva „ öntötték” tehát a „nagy” devizákat a helyi „kis” devizákra, ami öngerjesztő módon folyamatos, kedvező árfolyamot eredményezett, a hitelfelvételi kedv lassulásával, leállításával, illetve más eseményekkel párosulva pedig a folyamat a visszájára fordult.
A tudatosság említésénél azok is szóba kell, hogy kerüljenek, akik megfontoltan, teljesen irracionálisan, de felelősségteljesen, inkább a forinthiteleket választották, a 4-5%-al magasabb éves kamat ellenére. A devizahitelekhez képest éveken keresztül viselt többletterhekről sehol nem esik szó. Az ilyen hitelek „megmentésén” nem munkálkodik senki, pedig sokan vannak, akiknek, ha a téma évekkel ezelőtt szóba került, szinte szégyenkezniük kellett, hogy nem a „tutit” választották. Az ő hátrányuk, a futamidő függvényében 180-200 forint körüli svájci frank szintnél tűnt el.
Ebből a szempontból is veszélyes megközelítés a devizahitelek megmentésén munkálkodás, hamis remények élesztése, a felelősség terhének levétele. Egyszerűen devizaspekuláció volt, ami hosszú évek sikeressége után, most nagyon rosszul áll. Természetesen foglalkozni kell vele, és az egész ország elemi érdeke, hogy ezt a kérdést mederben sikerüljön tartani, szükséges is a kormányzat és partnerként a bankok részvétele a kérdés kifuttathatóságának megoldásában, de bármiféle felmentésekkel, ilyen sugallatokkal, a hazai bankrendszert sem szabad terhelni, pláne nem szabad erkölcsi felmentéseket adni. Mindenkinek közös az érdeke a helyzet megoldódásában (szándékosan nem megoldást írtam)! A banki margin-okban azonban bőven lenne keresnivaló!
A téma jellegénél fogva, a PSZÁF szerepét semmiképpen sem szabad kihagyni. Szerepkörét tekintve, nagy a felelőssége abban, hogy nem találta, nem akarta megtalálni azokat a csatornákat, amelyeken keresztül a jelenségre vonatkozó, komoly figyelmeztetéseket hangoztatott volna. Talán elvárható lenne egy ilyen szervezettől, hogy sokkal nagyobb hatást gyakoroljon a hazai pénzügyi tudatosságra, figyelmeztetésekkel, felhívásokkal éljen, a tisztességtelen kamatmarzsok érzékeltetése is ide tartozhatna. Vannak ezen a kérdésen kívül eső témák, ahol hiányosságok szintén tetten érhetők. A termékértékesítésben, különböző hálózati rendszerekben, a pénzpiaci szakmákban is tapasztalható szakmai végzettség és képzettség (sok esetben teljes) hiánya, illetve ennek nem megfelelő előírása ma is elgondolkodtató, ugyanúgy, mint a hatályos rendelkezések kereteitől és szellemiségétől eltérően alkalmazott hazai gyakorlat példái.
A jegybanki, kormányzati felelősség sem megkerülhető, de ennek vizsgálata már a monetáris politika, gazdaságpolitika témaköre, ami ebből a szempontból is meghatározó, de mégiscsak más téma és véleményalkotás. Szintén hatalmas súlyú tényező, mindennek az alapja!
A hitelfelvételek idején a kormánypárti és ellenzéki politikusok oldaláról sem hangzottak el hosszú távú esetleges veszélyekre vonatkozó megállapítások, figyelmeztetések.
A média és szakma felelősségét is szóba kell hozni, a tájékoztatás oldaláról, de amíg nem jellemző a kifejezett pénzügyi tudatosság felé történő elmozdulás, amíg nem alakul ki igény objektív, komoly, természetesen nem termékértékesítéssel egybekötött, piaci alapú pénzügyi, befektetési tájékoztatás iránt, nem is várható ilyen jellegű kínálat megjelenése. A médiában is szükség lenne olyan szakértői tájékoztatásra, ahol a pénzpiaci rálátás nem párosul szakmai csőlátással és szakmai érdekképviselettel, valamint a munkaadó érdekeivel, a mindenkori politika alá rendelt manipulatív megközelítésekről nem is beszélve.
A kulcs mégiscsak a pénzügyi tudatosság, tájékozódás, egyáltalán a pénzügyi kultúra magasabb szintjében van. Ennek, és az igénynek is ki kell épülnie! Legalább a meglepetések elkerülése végett.
