A kormányzat intézkedései nyomán a közbeszédben a nyugdíjkérdés vált uralkodóvá, jórészt kiváltva a devizahitelek témakörét, pedig jóval kisebb súlyú problémáról van szó, igaz, ugyanolyan rossz üzenetekkel, és álvitákkal. A jelenlegi éves költségvetési nyugdíjkifizetések 2,900 milliárd forint körül vannak, a magánnyugdíj pénztárakban kezelt összes vagyon pedig 2,800 milliárd forint. A fellángoló viták a 30 milliárdot kitevő havi magánnyugdíj befizetések, a bizonyos 8%, állami büdzsé javát szolgáló, egyelőre 14 hónapos visszatartásáról szólnak. Az uralkodó megközelítések nem biztos, hogy jó irányból közelítik a kérdést, de azt vegyük észre, hogy a kormányzati magyarázatok és a pénztárak félelme és hangulatkeltése a teljes magánnyugdíj pénztári vagyonért megindult harc kezdetét jelentik. Nagy üzlet a vagyon kezelése is, ott sem csak a nyugdíjrendszerért való felelős aggódás a meghatározó. Nem tűnik kérdésnek, mi lesz a csata kimenetele.
A végcél eléggé egyértelmű, minél több embert visszaterelni az állami rendszerbe. A következő lépés az lesz, hogy mindenkinek lehetővé teszik a teljes visszatérést és ezt ösztönözni is fogják, amivel sokan élnek majd. A korábbi vita a magánnyugdíj pénztárak államosításáról kerülő úton elkezdődik. Egyértelmű, hogy sokan vissza fognak lépni, a rendszer összezsugorodik, de valószínűleg fennmarad.
Az orbáni politika nem változott. Nagy kockázatokkal próbálják beindítani a növekedést, és reméljük, hogy a jövőben ez majd nem okoz gondot. Ha minden jól megy, négy év múlva nem lesz hiánya a költségvetésnek, a borzasztó mértékű eladósodás megáll. Minden intézkedés erre a célra húzza a lapot. Erre tesz fel a kormányzat mindent. Igazán nem is szabad mérlegelni a kockázatokat. Nagyon kell a jó lapjárás. Ez egy kitörési kísérlet a magyar ördögi körből. Bele se gondoljunk, mi lesz, ha nem sikerül. Többek között ezért felelőtlenség riogatni, hangulatot kelteni. A vonat robog, rajta vagyunk.
Alapvető a magánnyugdíjak feletti rendelkezési jog vizsgálata. Ha már egyszer áttértünk egy vegyes rendszerre, egyértelműnek kellene tekinteni a kérdést. Nem az. Azért ez alapjában nem jó üzenet, de mindent a célért, ez most a felállás.
Beindítottunk egy rendszert, most elkezd lebontódni. Az akkori divatnak megfelelően elindult az átalakítás, de az évek alatt a helyessége is megkérdőjeleződött valamelyest. Az állam feladata a mindenkori nyugdíjak biztosítása, ezért kell, hogy legyen felelős, nagyon hosszú távú koncepciója. Azt azért ne gondolja senki, hogy a hazai, jelenlegi bruttó 205 ezer, nettó 135 ezer forintos átlagbéren alapuló gyűjtögetés társadalmi szinten tud megélhetést biztosítani a valamikori nyugdíjasoknak. Egy pillanatig sem gondolhatjuk komolyan, hogy erre a bérszínvonalra épülve elérhető a mai nyugdíjasok életszínvonala. Ne feledjük, a mai nyugdíjak átlaga közel 100 ezer forint. Mivel a mai nyugdíjjárulékok kétharmada most is az állami nyugdíjkasszát erősíti, ezeknek a befizetéseknek a sorsa nem vetődik fel, pedig ugye legalább kétszer akkora kérdésnek kellene lennie. Az állam egyelőre még nem rendelkezik a vagyon felett, csak szabályozza a befizetéseket, közben a költségvetés legnagyobb kiadási tétele az éves nyugdíjak összege, amely ötször akkora, mint az éves társasági adóbevétel!
A pénztárak érdeke egyértelmű, a vagyonkezelés nagy üzlet, egyébként a hozamok meg sem közelítik az átlagos állampapír hozamszintet. Vagyont kezelnek, egyéni számlákat tartanak nyilván, ők sem rendelkeznek a vagyonnal, szolgáltatnak. Persze félnek, hogy ezt elveszítik.
A befizetők, a munkavállalók a járuléklevonásokkal teljesítik a törvényi befizetéseket, nézegetik a magánnyugdíj pénztári kiértékesítéseket, és életkoruknak megfelelően, más rendelkezésük híján automatikusan besorolódnak a kockázatosabb összetételű vagyonkezelésbe. Az évente kiküldött portfólió választási lehetőséggel jellemzően nem foglalkoznak, így túlnyomórészt a kockázatosabb besorolás alá esnek. A kiértesítéseket értékelve „várjuk” a valamikori nyugdíjat, olyan környezetben, amikor a nyugdíjrendszer, a valamikori nyugdíjkifizetések, azok reálértéke európai szinten is nagyon komoly fejtörés elé állítja a kérdéssel behatóbban foglalkozókat. A számlaértékeket jogosan érezzük a magunkénak, bár nem rendelkezünk vele, miközben égetőek a jelen problémái. Ha marad az egy helyben toporgás, további eladósodással, évek múltán is csak nézegetni, értékelgetni lehet a kiértesítőket.
Azon országok, akik az elmúlt tíz-tizenöt évben mozdultak el egy vegyes nyugdíjrendszer felé, megpróbálták elérni, hogy az erre fordított pénzeket, tehát a magánnyugdíj pénztárakba fizetett összegeket, ezáltal az állami kasszában keletkező lyukat ne kelljen figyelembe venni a költségvetés hiányánál ( az a bizonyos éves 360 milliárd ft.), mivel így lennének igazán összehasonlíthatók európai szinten a költségvetési hiány mutatói. Ez a kezdeményezés nem lett elfogadva. Másképpen lett megoldva ugyanaz. Lett is vihar. Más országokban is lesznek a miénkhez hasonló megoldások.
Egyébként sokan tudják, mennyi a magyar deficit, és mennyi lenne, ha a magánnyugdíj pénztárakat nem kellene keresztfinanszírozni a költségvetésből. Ezután ez teljesen világos és számszerű lesz mindenki számára. Az igazi kérdés az, mi a cél, mit akarunk elérni. Ha ezekkel az összegekkel csak kozmetikázni akarjuk a mérlegeinket, annak semmi értelme, ha viszont értelmes, életszerű célok mentén, következetesen van felhasználva, jövőt építő is lehet. Tény, ezzel az adósságállományunk (20,000 milliárd ft.) nem lesz kisebb, azonban az európai viszonylatban kedvező költségvetési hiányszámaink adnak mozgásteret valódi átalakításokra, tényleg a jövőbe mutató intézkedésekre. Biztató, hogy erre komoly jelek, tények mutatnak. Mintha lenne végre igazi gazdaságpolitika, ha veszélyes is.
A visszatartás maga, tulajdonképpen olyan, mint egy hitelfelvétel. A jelenben költünk, a jövőben fizetjük meg az árát. Saját magunktól hitelezünk, a problémák időbeli eltolásával. A teljes európai nyugdíjrendszer komoly kihívások előtt áll, valamilyen formában mindenütt kezelni kell, és ez állami feladat. A mi kérdésünk az, milyen alapokat tudunk építeni, mire tud épülni egy stabil, kiszámítható nyugdíjrendszer. Csak a saját gazdaságunkra. Ezt a kérdést nem a nyugdíjpénztárak fogják megoldani.
Egyébként is gond, hogy a világon mindenki szolgáltatni akar, ez az uralkodó nézet, az elegáns munka, az alapnak viszont a termelésnek, a létrehozott értéknek kellene lenni. Akkor nálunk is lenne mit kezelni. Nagyobb alapja és ára lenne a szolgáltatásoknak is.
Az nem annyira furcsa, hogy nem hallatszanak ádáz hangok a csak magánpénztári rendszerről. Ki akarná teljesen kivonni magát az állami nyugdíjrendszerből, mondván, hogy nem tart igényt az államra, csak a magánpénztárba akar befizetni, és csak onnét akar nyugdíjra számítani. Erre sem mehet el gyorsan a rendszer, mi lenne a mindennapokkal? Ha az állam rossz gazda, a nyugdíjaknál nincs szükség rá. Ki meri ezt ma kimondani? Az ilyen jellegű pénztári tagtoborzás vajon mekkora sikerre számíthatna? Ezt a fajta kockázatot ki vállalná be magabiztosan? Egyébként erre szolgálna az önkéntes nyugdíjpénztár, meg a nyugdíj előtakarékossági számla. Lehet használni!
A feladat most az, hogy be tudjon indulni valami, legyen normális adó és járulékrendszer, fehéredjen a gazdaság, legyenek igazi átalakítások és bizalom. Minden közgazdász tudja, nagyon hosszú évek óta, mire lenne szükség, Mégsem történt semmi. Leginkább azért, mert minden elveszett a különböző érdekek, érdekellentétek, lobbik, álpiaci megközelítések, divatos közgazdaságtani irányzatok hálójában. Az emberek közönye a közéleti kérdések iránt szintén nem segített. Nem voltak meg a mindent megrengető átalakítások. Most aztán vannak. Jár érdeksérelmekkel is.
Be tud végre indulni jó mederben az ország, tud előnyt szerezni bizonyos megközelítésekkel? Ez az igazi kérdés, a többi, meg az eszközök csak másodlagos.
